Daniela Raimondi: Grünbein kisasszony jó egészségnek örvend, és üdvözletét
küldi
(La Signorina
Grünbein gode di ottima salute e vi
manda i suoi saluti)
Kislánykoromban
lendkerekes autókat akartam, elmenni vaddisznóra vadászni, és megtanulni a
solymászat művészetét. Sosem szerettem az almatortát, sem a szerelmesek szomorú
szavait. Nehezen viselem a gyerekek pusziját.
Amikor
nyaranta az anyám elvitt a tengerhez, derekamra csavart szoknyával léptem a
vízbe. A Balti-tenger vize jéghideg. Mindig. Még nyáron is. Mégis imádtam azt a
hirtelen ütést a hasamon, az óceán hullámát, amitől kék lett a húsom.
A
ház mögötte állt, a fenyők között. Ott megmaradt a nyugodt sárga fény a dolgok
felett és apám kopogása az írógépen.
Gyűlöltem,
amikor bezárkózott a dolgozószobájába; amikor letuszkolt a térdéről, és azt
mondta, hogy menjek játszani. Gyűlöltem a férfiakat, akik esténként eljöttek
hozzá látogatóba. Féltékeny voltam arra az összetartásra, a sör szagára és a
levegőre, amely nőkről szóló történeteket tudott. Az ablakok izzadtak
éjjelenként. Én pedig erőlködtem, hogy elaludjak egyedül.
Repülni
akartam. De ez nem volt elég: az Északi Sarkkör felett akartam elrepülni.
Az
álmomat huszonhét évesen váltottam valóra, amikor az apám meghalt és végre
szabadnak éreztem magam, hogy felemelkedjek az ég felé.
Azon
a reggelen a motorok óriás méhekként zümmögtek. Süket voltam a világ zajaitól.
Csak a vér áramlását éreztem a halántékomban, és a vasszörny reszketését
alattam, ugrásra készen, mint egy szelindek, hogy szétmarcangolja a világvégig
nyújtózkodó fehér horizontot.
Gustav
mozdulatlanul állt a felszálló pályán. Küzdött az indulásom szelében.
A
szememmel üdvözöltem. Semmi több. Sosem szerettem a búcsúzást. Ő tudta ezt, és
mozdulatlanul állt a betonon. Megremegett zsebre dugott kézzel a motorok robaja
alatt. A feje egy apró mozdulatával válaszolt a tekintetemre. Számunkra ennyi
elég volt.
Bizonyos
szélességeknél a dolgoknak nincs szükségük nevekre. A tájékozódáshoz elég
követni a farkasok leheletét, a fény nyomát a havon. Megmozdultam a levegőben,
mint egy embrió a magzatvízben. Súlytalanul, oxigénre szomjas aggyal.
Rövid
repülés volt. Mint azé a bogáré, amelyik egy júliusi reggelen összetöri a
születés hártyáját, hogy csupán alkonyatig éljen.
Az
én alkonyom a motor száraz puffanása volt.
Csend
az ürességben.
Tartós,
pusztító visszhang.
Az
angyal abbahagyta a lélegzést. Ott maradt kitárt szárnyakkal, a kékség
gyötrelmében függeszkedve.
Kitártam
a tüdőm az elutasíthatatlan térben és időben.
Abban
a pillanatban megértettem minden öngyilkos csodálatos álmát.
A
heroint a karban
a
tiltott orgazmust
a
korbácsot, amely a húsba mar
a
gyerekszülést.
Bach
utolsó dallamát, amely erőszakot tesz a szépséges világon.
Függve
maradtam egy elérhetetlen határ pókhálójában. Az egyik élet és a másik között.
Ikarosz emléke és a becsapódás közt.
Egy
éles fütty a vérben.
A
tajték örvénye, majd visszatérés a föld felé.
Eltávolodás
az istenektől.
***
Amikor
kinyitottam a szemem, Huttenen szánja egy új utat jelzett a part felé.
Emlékszem
a hóra a fákon, az ömlő vérre, amely az én számból folyt.
Délről
megérkezett Európa fénye, moha és a nyírfák illata.
A
tél szökőkútja tündöklött a napfényben. Odabent a világ lassúságával vert a
szívem.
Újra
meghaltam. Türelmesen.
Mindez
szemmagasságban történt. A szívem zsebében Shelley verseit tartottam, és apám
soha fel nem bontott leveleit.
Fordította: Erdős Olga ©
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése