Kopog az eső az ernyőkön, a koporsón, az arcukat az ég felé
emelő márvány angyalokon. A kis tömeg lefelé néz, a felé a mohó földnyílás
felé, amely készen áll, hogy felfalja azt a keveset, ami egy életből megmaradt.
A férfi és a nő egymás mellett állnak, ugyanaz alatt a
színes, csíkos, kissé ízléstelen ernyő alatt. Mindketten magasak, szőkék, szemükben
ugyanaz a nyugtalanság. A cipőjük elmerült egy víztócsában, de ők csupán
önmagukra gondolnak, arra a képtelen szerelemre, amely sok évvel ezelőtt
született, létük legsötétebb, legfájdalmasabb zugában. Olyan szerelem, amely a
vérükből eredt, és a vérükbe fészkelte be magát, akár egy alattomos rákos
daganat. Elhúzódó és gyógyíthatatlan rák, amely elpusztította őket, mint egy
láz. De ez a láz finom is, mint a liszt, sűrű és édes, akár a szicíliai bor.
Az utolsó lapátnyi földet is visszadobták.
- Megyek. Van egy vonatom félóra múlva, ha sietek, még
sikerül elérnem.
A férfi fél kézzel megragadja, már-már erőszakosan, vagy
kétségbeesetten. Talán mindkettő.
- Ne… Várj… Nem mehetsz el így. Gyere! Menjünk és igyunk
valamit.
- De a vonat…
- Kit érdekel a vonat?
Lesz másik, nem? Meg aztán mit szólnának, hogy ilyen sietve elmész annyi idő
után. Na, gyere.
Nincs ellenkezés. Engedelmesen követi, mint akkor. Mint
mindig.
Számára ő volt a hős gyermekkoruk óta. Együtt játszottak
mindig, reggeltől estig. Még nagykorukban is, amikor felfedezték a szerelmet,
anélkül szinte, hogy tulajdonképpen észrevették volna. Pedig ez olyan szerelem
volt, amely égetett, amely a húsukból és a vérükből született, amely a
lelkükből született. És akkor a férfi vált az Istenévé is, az egyetlen Istenné.
És a poklává.
Juana Castro (1945, Villanueva de Cordoba) spanyol költőnő nevével