Daniela Raimondi - Színek (Colori)

Nincs lábam. Se karom, se testem. A hullám elönt, majd lassan halad felfelé a lábamon. Fel, a térdem irányába, hogy aztán elborítsa a combom, a csípőm, és így tovább, egészen az ujjam hegyéig. Elárasztja a kezem, az arcom; folyékonnyá teszi krétaszerű vonásaim. Félig zárom össze az ajkam, elengedem az izmaim. A hullám eléri a szemem; könnyedén feloldja a zárt szemhéjak rózsaszín selymét. Feloldódom; tajték vagyok és langyos tenger; az élet első formája egy félárnyékos méhlepényen; nyugodt víz és üres égbolt.

Csend.

Csak csend, aztán egy hang, ami elragad oda, ahová nem akarok menni. Elhagyom a testem, a száraz, lisztszerű jelmezt. A fájdalom harapása elválik az erektől, a kék idegektől, a fémes szorongástól, amely rozsdás és fáradt lélegzetem kapargatja.

- Szabad vagy. Egy erdőben sétálsz. Abban az erdőben, amit megismertél, és amit aztán sosem találtál meg. ... Oda értél?

- Igen….

- Folytasd, sétálj még! Ne állj meg! Újra megtaláltad, annyi idő után. Érezd, micsoda béke... Lélegezz: körbe vesz téged... Most már jól érzed magad.  

Látod ott lent? Van egy rés; az árnyékban, a levelek között.

- Igen…

- Oda akarsz menni. Sétálsz a fény felé. Egy tisztás van ott, egy rét. Látod?... Rendben, oda kell menned. Ez az, amit kerestél.

Erdős Olga - Nhebek

(لا توجد نتائج بحث عن)

A karaván, amelyhez nem is olyan régen csatlakoztam, lassan vánszorog a sivatagban. Az egész az Életre emlékeztet. Ott is, akár itt minden olyan viszonylagos: az idő, a mozdulatok.

Ha visszagondolok, még egy éve sincs, hogy a datolyaligetek árnyékában csodáltam szemed színét, most mégis a távoli múltba veszik a mosolyod.

Egy év telt el, és én megjártam egymás után a Paradicsomot és a Kétségek Birodalmát.

Nem kellene rád gondolnom, de megteszem. Ahogy a sólymot sem tudom elzavarni, úgy száll vissza mindig az emléked. Csak rád nem tehettem selyemzsinórt, és nem zárhattalak aranykalitkába.

Utamra bocsátottál, én pedig engedelmeskedtem.

Beálltam a sorba, nem nézve semerre. Mögöttem homokviharod, előttem oázisod délibábja.

Tudom, egyik sem valóság, csupán a lépteim nyomát elfedő sárga por és a kínzó napsütés igaz. És tudom, a holnap is eljön – nélküled.

Erdős Olga - Halottak napjára

egy gyertya – egy lélek
egy mécses – egy élet

láng lobban – sóhaj száll
élt egykor – emlék már