Daniela Raimondi - Színek (Colori)

Nincs lábam. Se karom, se testem. A hullám elönt, majd lassan halad felfelé a lábamon. Fel, a térdem irányába, hogy aztán elborítsa a combom, a csípőm, és így tovább, egészen az ujjam hegyéig. Elárasztja a kezem, az arcom; folyékonnyá teszi krétaszerű vonásaim. Félig zárom össze az ajkam, elengedem az izmaim. A hullám eléri a szemem; könnyedén feloldja a zárt szemhéjak rózsaszín selymét. Feloldódom; tajték vagyok és langyos tenger; az élet első formája egy félárnyékos méhlepényen; nyugodt víz és üres égbolt.

Csend.

Csak csend, aztán egy hang, ami elragad oda, ahová nem akarok menni. Elhagyom a testem, a száraz, lisztszerű jelmezt. A fájdalom harapása elválik az erektől, a kék idegektől, a fémes szorongástól, amely rozsdás és fáradt lélegzetem kapargatja.

- Szabad vagy. Egy erdőben sétálsz. Abban az erdőben, amit megismertél, és amit aztán sosem találtál meg. ... Oda értél?

- Igen….

- Folytasd, sétálj még! Ne állj meg! Újra megtaláltad, annyi idő után. Érezd, micsoda béke... Lélegezz: körbe vesz téged... Most már jól érzed magad.  

Látod ott lent? Van egy rés; az árnyékban, a levelek között.

- Igen…

- Oda akarsz menni. Sétálsz a fény felé. Egy tisztás van ott, egy rét. Látod?... Rendben, oda kell menned. Ez az, amit kerestél.

-  ….

- A réten vagy, és ott a végén van egy asztal. Közeledsz. Egy doboz az. Milyen a doboz? Ki akarod nyitni? 

- …  … 

- Ki akarod nyitni? Rajta, nyisd ki!

- … …

- Látod, mi van benne? Egy puzzle: egy puzzle darabjai, amit ki kell raknod.

- …….

- Gyerünk, vedd kézbe a darabokat! Próbáld meg összerakni a képet!

- …….

- Próbálod?

- Nem sikerül…..

- Próbálkozz, nézd meg a színeket, milyen színűek?

- … Nincsenek színek……a daraboknak nincsenek színei…

- Próbáld meg még egyszer, gyerünk!

- … … Nem sikerül……. Nem sikerül…..

- Mi van az ábrán?

- ……

- Mi az? Na, erőlködj, próbáld meg összerakni! Nem nehéz, ha elkezded. 

- …. Képtelen vagyok…. Képtelen vagyok….

- …….

- Mi van a kirakón, milyen színeket látsz?

- …. …. A darabok, a darabok…. mind szürkék. Nincs színük. Nincsenek színek... minden szürke….

A szorongás sárgaszemű kutya. A nyála üvegből van, és összevagdossa a gyomrom. A hang már nem nyugodt; sürget, sürget és elnyom. Kitartó. Azt akarja, hogy összerakjam a képet. De képtelen vagyok. Tényleg nem sikerül…

- A színeket, csak bátran, hagyd, hogy segítsenek a színek….

- ……. ….

- Miért sírsz?

- …. Nem tudom, … Nem tudom…

- Miért sírsz?…. …. Mit láttál a kirakón? Mi van rajta?

- Nem sikerül… Képtelen vagyok…. Tényleg nem látok semmit. 

Görcsösen rángatózva szorítom a szék karfáját. Zokogok. Rosszul vagyok, rosszul vagyok... Istenem, rosszul vagyok….

- ……..

- Mára elég. Most visszatérsz, elhagyod a rétet. Jössz visszafelé?

- Igen….

- Számolni fogok, és amikor 12-höz érek, te felébredsz. 1, 2, 3 …..

Kint, újra kint, és a nyári ég! 

Reszketek. Bizonytalanul sétálok a buszmegálló felé. Megérkezik, tömve van emberekkel. Leülök, becsukom a szemem és megtámasztom a fejem. Ki vagyok merülve. Csak a puzzle szürke darabjaira emlékszem, és arra a kemény, fásult, önmagába kapaszkodó erőfeszítésre. És a világ most ezer hangra törik szét a motor zajában. Fék; egyes, kettes. …A jegyeket kérem!…. Lámpa. De tudod, hogy mit mondott nekem? … Kanyar, megálló. Elnézést, szabad ez a hely? Az ajtók kinyílnak, emberek szállnak fel. Nézd, ígérem, hogy holnap négyet mondok neki! Egyes, gáz, kettes, sétálóutca. Telefonáltál Mártának? A motor süvölt. Az asszony idegesen köhög. 

Hirtelen színes foltok pattannak szét felettem; élő fényfröccsök a szememben; piros és kék lámpák; sötétkék, zöld és sárga villanások. Pengék, amelyek megvakítanak. Színek, amelyek rákapaszkodnak az ablakra, lenyalják a piszkos üvegeket, és be akarnak jönni, hogy megtöltsék a vér nélküli sebeket, nyílt vágásokat a semmiben. 

Vettél margarint? Egyes, kettes. A motor hörög. Asszonyom, a magáé. Ó, köszönöm.... Élelmiszerüzlet, fák, padok, lámpák, Szerelmes Shakespeare. Egy kutya, egy görnyedt férfi. Két szem. A hulladék. Mondtam, hogy állj meg! Wonderbra melltartó. A június fehér fénye. A motor zúg, örült méhraj az egyenes felett, az eszmélés meredek sziklafala felé. Fátyolos és fáradt kántálás. Aztán egy éneklő kislány hangja… először messziről, elmosódva, aztán egyre jobban kivehetően. Egy mondóka az, amit ismerek. Kié a hang? Vajon kié? ……… ……. Az enyém… Én vagyok, aki éneklek, én hét-nyolc évesen! Elfelejtettem ezt a dalt…. De az én hangom az, a hang, amikor kislány voltam és most visszatér, és énekel, énekel …. Szétfeszít az érzés. Narancssárga. Égő vérvörös. Türkiz és ibolyaszín borzongás. Zöld vibrálás. Folyékony, belélegzett színek, mint valami mérges gáz. Összerándulok és eltakarom az arcom a kezemmel, aztán újra ott van a fekete örvény, ahol nem látok semmit. Csak a kislánykori hangom tölti meg a sötétséget: vékony hang, amely az idő archaikus homályából született. Csendbe fulladt altatódal. Egy szürke világ dala. Egy elfelejtett, színtelen világé.

(Fordította: Erdős Olga ©)