Kopog az eső az ernyőkön, a koporsón, az arcukat az ég felé
emelő márvány angyalokon. A kis tömeg lefelé néz, a felé a mohó földnyílás
felé, amely készen áll, hogy felfalja azt a keveset, ami egy életből megmaradt.
A férfi és a nő egymás mellett állnak, ugyanaz alatt a
színes, csíkos, kissé ízléstelen ernyő alatt. Mindketten magasak, szőkék, szemükben
ugyanaz a nyugtalanság. A cipőjük elmerült egy víztócsában, de ők csupán
önmagukra gondolnak, arra a képtelen szerelemre, amely sok évvel ezelőtt
született, létük legsötétebb, legfájdalmasabb zugában. Olyan szerelem, amely a
vérükből eredt, és a vérükbe fészkelte be magát, akár egy alattomos rákos
daganat. Elhúzódó és gyógyíthatatlan rák, amely elpusztította őket, mint egy
láz. De ez a láz finom is, mint a liszt, sűrű és édes, akár a szicíliai bor.
Az utolsó lapátnyi földet is visszadobták.
- Megyek. Van egy vonatom félóra múlva, ha sietek, még
sikerül elérnem.
A férfi fél kézzel megragadja, már-már erőszakosan, vagy
kétségbeesetten. Talán mindkettő.
- Ne… Várj… Nem mehetsz el így. Gyere! Menjünk és igyunk
valamit.
- De a vonat…
- Kit érdekel a vonat?
Lesz másik, nem? Meg aztán mit szólnának, hogy ilyen sietve elmész annyi idő
után. Na, gyere.
Nincs ellenkezés. Engedelmesen követi, mint akkor. Mint
mindig.
Számára ő volt a hős gyermekkoruk óta. Együtt játszottak
mindig, reggeltől estig. Még nagykorukban is, amikor felfedezték a szerelmet,
anélkül szinte, hogy tulajdonképpen észrevették volna. Pedig ez olyan szerelem
volt, amely égetett, amely a húsukból és a vérükből született, amely a
lelkükből született. És akkor a férfi vált az Istenévé is, az egyetlen Istenné.
És a poklává.
A kerek asztal inog.
Az égett ízű kávé már hideg.
A férfi csendben bámulja. Tudni akarja. Ki akarja találni,
hogy mire gondol most, vajon a nőnek is ezer pillangó van a gyomrában, gyengék
a lábai, száraz a szája, és vajon érzi-e azt a szörnyű és fájdalmas vágyat,
hogy kinyújtsa a kezét és megérintse az ujjait; épp hogy csak megérintse.
Te is érzed ezt az abszurd szükségét annak, hogy hozzám érj,
Laura? Hogy újra megtaláljuk azt a tüzet, amely elszédít… Annyi év, Istenem,
annyi év anélkül, hogy láttalak volna…
- Mennyi idő telt el?
- Majdnem tizennégy év. Jövő hónapban lesz tizennégy éve.
Jaj, csak ne vegye észre, hogy… Ne csinálj ostobaságot most.
Megkeveri a kávét, lesüti a szemét, az időről beszél, kifelé bámul az ablakon…
Nem fogok sírni itt mindenki előtt, pláne nem az én
koromban!… Most megkérdezem, hogy van-e valakije. Nem. Olyan lenne, mintha azt
feltételezném, hogy… Szent Isten, nem, ne nézz rám így…
- Még mindig nagyon szép vagy, tudod? Talán még szebb is.
- Úgy érzed, hogy itt van a bókok ideje?
- Nem. Csak úgy
mondtam, minden célzás nélkül… Nem beszélgethetnénk anélkül, hogy megbántsuk
egymást, valahányszor kinyitjuk a szánkat? Hány cukrot kérsz?
- Cukor nélkül iszom mostanában. Csak egy korty tejjel.
- Tényleg? Annyira odáig voltál az édességekért. Emlékszel
mennyi fagyit befaltál?
Mosolyognak. A száj körüli megfeszült izmok mozdulatától
hirtelen semmibe vesznek az évek. A szemek fáradtak ahhoz, hogy színleljenek.
Újra az idő mélyében. Egy pillanatra. Együtt.
- Hogy vannak a gyerekek? Kettő van, igaz? Már biztosan
nagyok.
- Gianluca tizenkét
éves, Paola tizenegy, de már eddig ér nekem, ha látnád! Ha nem ügyelek, akkor
rövidesen már azt kéri, hogy diszkóba mehessen… És te? Mikor nősülsz?
- Én? Na nem, én ugyan
nem! Nem nekem való a házasság. Minek? Gyereket nem akarok, akkor meg sokkal
jobb így, kevesebb a gondom.
- Miért nem akarsz gyereket?
- Hagyjuk ezt, Laura. Azok után,
amin keresztül mentünk…
- Mit akarsz ezzel
mondani? Hogy az apák bűne mindig visszaüt a gyerekeikre? Ne légy hülye! Az
évek feletted is elmúlnak, nem gondolod? Aztán ott leszel öregen és magányosan.
- Miért? Sajnálnád? Nézz a szemembe! Te sajnálnád?
- … Persze. Persze, hogy sajnálnám… Miért, örülnöm kellene neki
talán? A bűneinkért már vezekeltünk eleget, azt hiszem.
- Á, szóval ezért… A poklot megjártuk oda-vissza, amíg meg
nem tanultuk az utat kívülről.
Lehetetlen. Lehetetlen elkerülni, hogy ne beszéljenek a
múltról. Lehetetlen, amikor épp felfedezték, hogy tizennégy év különlét nem ért
semmit, és most nem akarnak mást, csak egymás karjába omlani és sírni,
simogatni egymást, és elmondani, hogy mennyire hiányzott neki a férfi, és
elmondani, hogy senki, egyetlen nő sem volt olyan, mint ő, soha. Soha…
- Kérsz még valamit? Egy süteményt, egy szendvicset? Biztos
éhes vagy.
A retikülben megcsörren a mobiltelefon. Összerezzennek.
- Tessék… Ah, szia
Andrea. Igen, már vége. … Nem, nem sikerült elérnem. … Nem tudom, mikor van a
következő. Amint kiérek az állomásra, megnézem és visszahívlak. Persze, légy
nyugodt, megy minden órában. …
Itt van most velem, kávézunk. Nem …,
később elmagyarázom, oké? Szia, puszilom a gyerekeket. Hívlak majd, amint
megtudom pontosan, hogy mikor érkezem. Szia. … Igen, én is.
- A férjed?
- ….
- Megmondtad neki, hogy velem vagy?
- Persze. Nekem egyértelműnek tűnt, hogy beszélgetünk majd.
- És ő? Mit mondott?
- Hogy jól teszem, és hogy már régen meg kellett volna
tennem.
Aztán körbenéz, kerüli a tekintetét. Ebbe a presszóba jártak
kamaszként csocsózni. Nem változott sokat, csak most több a por, és a cukor meg
a szerecsendió furcsa szaga érzik.
Egy nő és egy kislány lép be és kérdezik meg a pultost, hogy
milyen messze van az állomás. A kislány egyik ujjal az orrában őket bámulja,
anélkül, hogy levenné róluk a szemét. Aztán sietve távoznak.
- Mennem kell, Sergio. Túl késő van.
- Nem, még van idő. Veled akarok lenni egy kicsit…
Hirtelen mozdulattal megállította a nőt. Megfogta a kezét,
amikor az már felállt, és most erősen szorítja. Nem szólnak semmit, csak nézik
egymást. A nő tétovázik egy pillanatig. Visszaül. Lesüti a tekintetét. Annyira
fehér… A keze hideg és nyirkos, de a férfi lassan mozgatja az ujjait, kicsit
megszorítja. A nő csuklójának belső felén halad a hüvelykujj: fel és le, lassan
simogatva az érzékeny bőrt és a kék ereket, hogy érezze, hogyan folyik a vére.
A nő megdermed. Nagyon szenved, a férfi látja; aztán lehunyja a szemét, és
lassan, csendben viszonozza a szorítást.
Meddig tart ez a pillanat? Nem tudnák megmondani. A férfi
szólal meg először:
- Sosem akartalak bántani. Nem hiszel nekem, de így van.
- Tudom, tudom… Nem a
te hibád. Sokkal inkább az enyém. Sosem kellett volna… De minek erről beszélni
most már? Túl sok idő telt el. Senki hibája nem volt. Talán egyszerűen csak meg
kellett történnie. A dolgok néha így mennek. Rossz irányba indulnak és nincs
mit tenni.
- Sosem látjuk többé egymást, ugye?
- Nem. Tudod jól, hogy jobb, ha nem. Mire lenne jó kínozni
egymást?
- Nem foglak keresni,
nyugodt lehetsz. Túlságosan szeretlek. Nem tudom hogyan, de nem foglak keresni.
- ….
- Ne sírj, Sergio, kérlek…
- ….
- Megyek az állomásra. Sötétedik.
- Elkísérlek.
- Ne, ne… te maradj itt. Túlságosan nehéz lenne. Túlságosan.
A férfi leszegi az állát. Tudja, hogy igaza van, hogy sokkal
jobb így. Neki sem sikerülne elbúcsúzni tőle. Érzi a nő kezét, ahogy megsimítja
az arcát. Az ujjai a lesütött szemhéján haladnak. Könnyed mozdulat, alig
észrevehető. Végtelen.
Egy pillanat alatt történik. Egy kitágult pillanat az
időben: a kéz eltávolodik. Jéghideg. A szék zaja, a léptek gyors kopogása. Az
ajtó kinyílik, aztán hangosan becsapódik.
A világ hirtelen összeomlik, megkapaszkodik a fájdalmában.
***
A vonat csikorgása a legszomorúbb zaj, ami létezik. Laura
mindig így gondolta, és most megérti, miért. Az ablakon kívül sötét van. Nagyon
későn fog haza érni. A gyerekek már aludni fognak, de újra otthon lesz, velük,
Andrea-val, és az idő mindent meggyógyít. El fog felejteni mindent. Újra élni
kezd majd. Mint máskor. Mint mindig. Az ajkába harap és visszaparancsolja a
könnyeit. Ha legalább tudna egy kicsit aludni…
- Néni, néni…
Érzi, hogy a kabátját húzgálják. Kinyitja a szemét: a
kislány az, akit a presszóban látott.
- Mi az, kicsim? Fáradt vagyok, tudod? Szeretnék aludni egy
picit.
- Hol a férjed?
- A férjem…?
- Igen, aki veled volt a presszóban.
- Ő nem a férjem, drágám. Ő a bátyám. És mondd, téged hogy
hívnak?
Fordította: Erdős Olga ©
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése