Erdős Olga - Ugrásra készen

Késő délután volt. A Nap narancssárga korongja még néhány sugárnyalábot küldött felém búcsúzóul.

Amerre a szem ellátott hegyek ölelték körbe a tájat.

Egy meredek szikla peremén álltam. Ahogy a szél belefújt a hajamba, hűvös borzongás futott végig a gerincemen.

A hátam mögött buja-zöld bokrok és fák próbáltak óvatosságra inteni. Hiába.

Vonzott a mély, a titokzatos.

Már tudtam, hogy lebegni akarok. Szállni. Lehunyt szemmel – súlytalanul, mint egy tollpihe a napfényben. Nem számít, mi vár lent.

Eddig mindig hegyes köveken összezúzva értem földet, de most, most elhiszem, hogy más lesz:

lágy és gyengéd,

langyos meleg,

hullámzó,

magával ragadó,

sosem elengedő,

óvón ölelő,

féltőn szerető…

… Örök.