Juana Castro (műfordítások)

Juana Castro (1945, Villanueva de Cordoba) spanyol költőnő nevévelDaniela Raimondi honlapján találkoztam az év elején. Az ő olasz fordításainak hála, meg is érthettem a többszörös irodalmi díjnyertes hölgy 2000-ben megjelent Del color de los Ríos című kötetéből válogatott verseket. A szövegeket olvasva mindenféle jelző eszembe jutott, többek között, hogy különösek, őszinték, de szépek és emlékekkel telik is. 

A fiú (Zagal) 

A kölyök vagyok, aki miatt anyám halott.
Fiúruhákat adtak rám, mondván: „ezekben járj!”

Vászonnadrágot, meg inget,
s durva cipőt is, mely elcsigázza a léptet.
Hordom, akár a csúzlit vagy a görbebotot,
mikor a birkákra vigyázok.
Ha kinyitom a tarisznyát, fogam nyomot
hagy a kenyér kemény, sötét héján,
az erezett, zsíros sajt félholdján.
Társam csupán a kutyám, és a félelem,
mert napjaim mérhetetlenek,
a rét végtelen, s a bőrharisnyám
oly’ nehéz, akár a húsba vágó kövek.

  

Copfok (Las trenzas) 

Nagynéném vágta le a copfom,
mondván,
egy fiúnak gyorsan kell fésülködnie.
Hajtom hát az öszvért, gyűjtöm a makkot,
mellemen cipelem a zabos zsákot,
a kezemet
hólyagok borítják, mely fekete,
akár apám teste,
az esőn vagy a kútnál ugráló
varangyok szeme.

  

A fehér csikó (El potro blanco) 

Neki van igaza, és a tükörnek,
mely ma este az én képem veri vissza.

            Nézz magadra, te nem férfi vagy!
Férfiaknak sosem ég
ilyen láz a szemükben, a combjuk sem
virágzik ily’ kereken, a mellükön sem
nő az ingük mögött két
gombszerű domború sziget.

            Nézd meg magad!Én pedig néztem magam,
míg levetkőztem,
letolva magamról a szomorú munkásruhákat.

És akkor a testem akaratlanul is olyannak tűnt,
mint egy aranyliliom,
húsból nőtt ragyogó alma,
mint az első
fehér csikó a mondában, mikor az anyja
testét maga mögött tudta.

Meztelenség (Desnudo)

Teljesen levetkőztetett. Nem a férfi. A nő.
Nem tudom ki ő; az anyám,
a húgom vagy a mátkám.
De ujjaival bejárja
a világot - elől is, azt a barázdát.
Jobban ismeri a földrajzot
a fivéreimnél, s a nyelvével
nevet ad dombnak, folyónak, nedves földnek.
Gyönyöre örömmel tölt el. Meghajlok hát
öle előtt, hogy igyam a fű
tövének édes nyalánkságát.

A szája zsálya ízű.

  

Láncok (Las llares)

Magam sem tudom, hogy történt.
Mikor belépett az ajtón, homlokát ráncolva,
oly komolyan, szemét a kémény láncaira
szögezve, a mennydörgés és villámlás
eggyé vált, és felettem
egy egész vihar sepert át.

A ház ura áldását adta,
rám mennyasszonyi ruha került hamar, és fátyol,
fagyos engedelmességet jegygyűrű parancsolt.

Most férjem van, ki ismeri a végzetem.
Ha magam fölött tartom, lábaim közé furakszik
virgonc kardja.

A bölcső (La cuna)

Terhes vagyok, és élek. Felcsinált,
ahogy a birkákat is szokták.
Bölcsőt farag
az olíva fájából.
Dalol, és a nevemen most
először szólított.

Mert kisfiú lesz,
akár a nagyapja – mondja,
„egy igazi férfi,
ki majd velem dolgozik.”

De mikor esténként rám mászik,
teljes súllyal rám nehezül,
megfeledkezik a fiáról.

Énekelni kell, mondom magamnak, míg
széttárom a lábam és arrébb mozdulok,
felfelé fordítva az oldalam, mert fáj….

Vajon mit fog érezni Ő?

  

(Olaszból magyarra fordította: Erdős Olga)