Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy erdő. Valahol
messze, magas hegyek és zöldellő völgyek között terült el, susogó fái alatt hűs
patak csordogált, az ágakon madarak és mókusok tanyáztak, a rengeteg közepén
lévő tisztáson pedig egy őzcsorda éldegélt.
Békés és nyugodt világ volt ez, szinte háborítatlan béke
honolt a tájon.
Egy nap azonban sötét felhők érkeztek az erdő fölé, hatalmas
villámok és vészjósló mennydörgés kíséretében. Az állatok elbújtak fészkükben,
odújukban, még a fák is valahogy félve próbáltak ellenállni a szél erejének.
Egy teljes éjszakán át dúlt a vihar, nyomában sosem látott pusztítást hagyva.
Másnap reggel a felkelő Nap sugarai megtépázott fákon,
letört gallyakon, és néhány halott állatka tetemén siklottak végig. Minden a
régi, és mégis, minden más. Vagy mégsem? A tisztás szélén egy fenyő állt,
világos, szinte szürkés-zöld tüskékkel, fiatalon, büszkén, életerősen. Mintha csak
most reggel érkezett volna ide. Az őzek óvatosan közelítettek feléje, orrukkal
szimatolták, bökdösték törzsét, és valami véghetetlen nyugalmat éreztek a
közelében.
Ezüstfenyő volt, az egyetlen az erdőben. És míg a többi fa,
mozdulatlan, derűs nyugalommal törődött bele abba, hogy ott kell élnie, ahol
kibújt a földből, addig ez a fenyő hol itt, hol ott tűnt fel az erdőben.
Nyomában margaréták nyíltak vidáman, fehér-sárga bóbitájukat az égnek fordítva.
Az erdő ismét az lett, ami régebben, a béke szigete.
Már-már feledésbe merült az a pusztító éjszaka, amely után
az ezüstfenyő az erdőbe érkezett, amikor egy nap lódobogás verte fel a fák
csendjét. Emberek szinte sosem tévedtek a hegyek között megbúvó rengetegbe,
ezért is volt furcsa az ide nem illő hang.
Egy gyönyörű sötétbarna, hosszú sörényű ló nyargalt a fák
közt, egyenesen a tisztásra tartva. Ott megtorpant, okos fejét körbe
fordította, majd óvatosan térdre ereszkedett és lecsúsztatta a hátán lévő
fekete rongycsomót. Aztán ahogy jött, el is ment. Néhány méh kíváncsian
körbedöngicsélte a kupacot, egészen addig, amíg az meg nem mozdult.
Egy lányt takart a sötét köpönyeg. Arca sápadt volt, szeme
riadtan nézett szét. Nem tudta hol van, és főleg mióta. Fázósan szorosabbra
húzta magán a fekete köpenyt, majd felállt és elindult az erdő fele. Volt ott
valami, ami magához húzta. Szinte álomszerűen lépdelt a pipacsoktól pirosló
tisztáson. Ment a fák közt, a csermely partján, mohos kövekre lépve, avart
taposva, amelyeket emberi láb még sosem érintett. Csak ment, nem nézve hátra,
ösztönösen érezte, jó úton jár.
Egyszer csak megtorpant. Az ezüstfenyő állta útját.
Fürkészték egymást. Szél sem fújt, mégis a fenyő megborzongott, egészen a
gyökeréig. Furcsa borzongás volt ez, felkavaró, de jó. A lány is érezte, nem
kell tovább mennie, megérkezett.
Közelebb lépett, megérintette a fa törzsét. Átfutott rajta a
fában megbúvó halk szomorúság. Egyszerre megszűnt a külvilág, nem volt ott az
erdő a füttyös dalával, nem volt föld, nem volt nap és nem volt ég. Csak ők
voltak ketten, s egy pillanatra úgy tűnt, az ezüstfenyő nem is fa már,
nincsenek tűlevelei. Egy fiú és egy lány állt egymással szemben a megakadt
időben, és kavargott körülöttük a fény.
A fiú megmozdult, kinyújtotta kezét rég nem látott kedvese
felé. Csak egy másodperc volt, csak egy mozdulat, aztán hirtelen valami jeges
fuvallat visszarántotta őket a földre.
Ott állt a lány az erdőben, és ahogy a nap lenyugvó sugarai
áttűztek a fák közt, szeme borostyán barnán csillogott. És mellette ott volt az
ezüstfenyő, szépen, fiatalon, életerősen, egyik alsó ága a lány vállára hullt.
Tűlevelű karja helyén egy gyanta csepp buggyant ki, ahogy a könnyek a barna
szemekből.
Tudta már a lány, hogy megtalálta kedvesét, a kobzos bárdot,
akit elátkoztak azon a viharos éjjelen. Eddig is sejtette, hogy ő az, ezt súgta
minden, és ezt mondta az a furcsa öregasszony is, akit kétségbeesésében
keresett fel a városszéli kunyhóban.
Boszorkánynak tartották, pedig ha az lett volna, tudta
volna, hogyan lehet megtörni az átkot.
“Csak egy kívánságod
lehet. Az átok olyan erős, hogy semmi, de semmi nem törheti meg. Te azonban
kívánhatsz valamit telehold idején, pontban éjfélkor, egy selymes tisztáson.” - Ezek a szavak visszhangoztak a
fülében, ahogy szaladt vissza a fák közt.
Már sötét volt, olykor háta mögött zizzentek az ágak, a feje
felett a vén bagoly huhogta el magát. Sietnie kellett, hogy éjfélre a tisztásra
érjen. Csak egyetlen kívánság. De mi lehet a legjobb döntés? Hogyan lehetnének
mindig együtt?
A tisztás holdfényben fürdött, lágy szellő fújdogált. A lány
szorosabbra húzta magán a fekete leplet. Lehunyta a szemét és szerelmére
gondolt. Elmosolyodott, és halkan dúdolni kezdett. Furcsa dallam volt, de
kedves és megnyugtató.
A reggel harmattal lepte be a füvön heverő köpenyt. A fák
közül madárdal hallatszott, és az erdőnek már nem volt olyan ismeretlen. Előző
éjjel is hallhatta ezt a dallamot.
Aznap egy feketerigó költözött az ezüstfenyő ölelő ágai
közé. Fészket rakott az óvó-védő tűlevelek között, a fenyő pedig a tisztás
szélén végleg gyökeret eresztett.
Így éltek együtt mindörökké, a daloló kis feketerigó, és az
ezüstfenyő, aki olykor a boldogságtól megremegett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése