Erdős Olga - Közöny

Hanyatt feküdt, a gondolatai elkalandoztak. Szeme átsiklott a sarokban álló virágon, a képeken a falon. A látványba kicsit belelógott kinyújtott lábfeje. Tekintete végül a mennyezeten állapodott meg.

„Mikor hagyja már abba?” – futott át az agyán a kérdés.

A férfi ott zihált a fülébe, nyelve a szájába furakodott, miközben egész testével ütemesen mozgott felette.

„Mennyi idő telt el? Fél óra? Több?”

Ráadásul a borosta is szúrta a nyakát.

„Teljesen ledörzsölte a bőrt az államról”.

Próbált lazítani, átadni magát az együttlétnek. Nem ment. Idétlennek találta a helyzetet. Kár volt megismételni, újra összejönni csak ezért.

Egy hónapja más volt. Akkor hirtelen lobbantak fel a vágyak. Az ösztönök diktáltak, és valahogy neki csak erre volt szüksége: egy kiadós szeretkezésre érzelmek és kötődés nélkül. Saját magát is meglepte, hogy milyen jól tudta kezelni a történteket.

De most az egész olyan erőltetett volt.

„Persze jó odabújni valakihez, és az orgazmus a legideálisabb szépségápoló.”

Majdnem kitört belőle a nevetés. Az elmúlt órában ez már a harmadik póz volt, és még mindig semmi.

„Meg kellene játszani, hogy jó.” – gondolta.

Aztán rájött, hogy az egész még ennyit sem ér

Pillantása ismét körbejárt a szobán, a ruháit kereste.

Le kell, hogy fejtse magáról a szorosan ölelő kart, a haját húzó kezet, az izzadt testet.

Maradt még egy kevés bor a poharában. Finom, vörös nedű. Éltető kortyok.

Ruhák a földön. Cipő, táska, kabát – ajtócsapódás.

„Milyen hideg van.”

Megborzongott.

Odakint hó és jég takart mindent. De az ablak, az ablak az nyitva maradt. A szél az utca felé lebbentette a függönyt.

Kék ég. Napfény. Szabadság.

Becsukta a szemét, és érezte, ahogy a nyirkos férfi test egy hangos sóhajtással végre elernyed rajta.