Akkor éjjel búcsúzásképp legszívesebben megcsókolta volna a férfit. Egyébként utálta a búcsúzkodást. Elmúlás szaga van olyankor a levegőnek és szomorúság ízű a szó.
Ezúttal nem volt az. Könnyed volt a világ és esőillat pergett alá a hatalmas fák leveleiről.
Furcsa, hogy egy-két nap alatt évtizedek múlnak el, teljesen eltűntetve, de legalábbis ködös fátyollal vonva be az emlékeket. Akár egy álom, talán meg sem történt az egész. Hiszen másképp tudná, hogy milyen színű a szeme. Kék? Szürke? Borostyánbarna? Esetleg zöld?
Nem tudta. Ugyanúgy, ahogy az arca részleteit sem sikerült felidéznie. Pedig gondolatban újra és újra végigpörgette az este történéseit, így próbálva előbbre jutni.
A sziluettje meg volt, a kézfeje is, ami egyszer – talán véletlen – az övéhez ért, a mosolya távolról, és egy mozdulat, amibe beleborzongott, ahogy eszébe jutott.
Egyszerű, természetes momentum volt, más számára szinte észrevehetetlen, de a nőben mély nyomokat hagyott. Még most is úgy látja maga előtt, mint valami lassított felvételt, mint kedvenc filmje ezerszer lejátszott és visszapörgetett jelenetét.
Szemben ültek egymással, a férfi előtt egy pohár habos sör, ami kicsit túlfolyt a peremen, végigcsorogva a kehely alakú üveg oldalán. Jobb keze középső ujjával rutinosan nyúlt oda, hogy letörölje, megakadályozva így, hogy a barnás lé elérje az asztalt. Majd ugyanazzal a mozdulattal a szájához emelte a kezét, hogy azután végignyaljon az ujján.
Hogy lehet, egy kép, néhány kiragadott filmkocka ennyire eleven az emlékeiben? Ennyire spontán? Ennyire erotikus?
„Őrült” – mondta magának. Aztán egy régi ismerőse neki címzett mondata jutott eszébe: „te mindig az elérhetetlent akarod, nem azt, ami tálcán jön.”
Nem érdekelte. A féltő aggódások sem.
Valami hosszú ideje nem érzett melegség árasztotta el a gyomrát, mintha forralt bort kortyolgatott volna egy bögréből, késő ősszel kedvenc lépcsőjén üldögélve otthon. Amikor odakint nincs más, csak a rozsdavörös fák és a haragos kék ég, esetleg csendes, szürke eső. Csupán bent lüktet valami lassú zsibbadás.
Épp, mint akkor éjjel, amikor búcsúzásképp legszívesebben megcsókolta volna a férfit. De aztán az utolsó percben meggondolta magát.
Józanul szerette volna felfedezni az ajkait, érinteni a száját, úgy, hogy mindketten beleszédüljenek.
(2007-08-14)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése