Erdős Olga - Kalüpszó

Éleseszűnek, leleményesnek, hősnek és bajnoknak mondták, pedig csak egy férfi volt. Ahogy előtte állva én sem voltam Ogügié szigetének nimfája, sem Atlasz leánya, csak egy nő, akit az érzelmei irányítanak.

Néhány éve sodorta ide a tenger. Ma is emlékeszem arra a hajnalra.

A parton sétáltam, Héliosz felkelő korongja ibolyaszínűre festette a vizet. A napok óta bennem feszülő várakozás helyét az éjszakai vihar elmúltával békés nyugalom váltotta fel.

A lábaim egyből odavezettek, ahol ő feküdt. Még nem tért magához. Barna testét karcolások borították, és bőrére rászáradt a tenger homokja. Ennek ellenére is lenyűgözött erős karjának, izmos vádlijának látványa. Talán a csiklandozó napsugár ébresztette fel, talán az én pillantásom – sosem kérdeztem - , de amint ragyogó szemét rám emelte, valami ismeretlen borzongás futott át rajtam. Rajtam, aki istennő vagyok, és ebből kifolyólag örökéletű. Rajtam, akinek szépségével és termetével halandó nő nem vetekedhet.

Befogadtam barlangomba, gondoskodtam róla, etettem, itattam, tápláltam testét, lelkét és szerettem.

Örökéletűvé, mindig fiatallá akartam tenni, cserébe az együtt töltött szerelmes éjszakákért. Lemondtam volna mindenről, hogy az asszonya legyek, de az istenek irigyek voltak a boldogságomra.

Ő pedig egyik napról a másikra búskomorrá és hallgataggá vált. Már nem látta meg az otthonunk körül viruló cédrusokat és tujákat, sem a jóillatú ciprust. Nem hallotta a fákon fészkelő sokféle madár énekét. Nem érzékelte a buja szőlőfürtöket, a violától mosolygó mezőket, sem azt a négy kristályvizű forrást, amely a barlangunk előtt csordogált. Egyre csak a tengert nézte, és szemében könnyek gyűltek.

Aztán az enyémben is, amikor elmondta, hogy az otthona hiányzik neki és hitvese.

A nappalok már régóta úgy múltak el, hogy én a szövőszékemnél ülve, aranyvásznat szőttem és saját vigasztalásomra énekelgettem, ő pedig a parton szomorkodott.

Szerencsére éjszakára visszatért hozzám. Ilyenkor egymás karjaiba fúlva elfelejtettünk mindent, csak öleltük egymást, és sóhajaink sem a bánat miatt hulltak.

Gyűlöltem a hajnalt, ami elválasztott minket, de semmit sem tehettem a mindig eljövő reggelek ellen. Néha fásultan, néha szórakozottan vártam a nappalok múlását, miközben az éjszakáról ábrándoztam.

Boldog, teljes életet kínáltam volna neki, hisz minden ember erre vágyik. De az istenek nem hagyják, hogy halandó ember lelkét betöltse a teljesség. Így hát, amikor a pajzsos Zeusz elküldte hozzám a hírnököt a sós vizeken át, tudtam, hogy az Olümposzon döntöttek már rólam. Rólunk.

Hermészt kedvesen ambróziával kínáltam és nektárral, miközben belül a keserű valóság biztos tudata mardosott. Hiszen el kellett engednem a férfit, akit jobban szerettem bárkinél öröknek mondott életem során. Parancsba kaptam, hogy az ő végzete az, hogy visszatérjen otthonába, elhagyva engem és mélyölű barlangunk.

Ó, szívtelen, irigy istenek! Hát legyen, amit akartok!

Hajót, kíséretet nem adhattam neki, csupán jó tanácsot.

Megkerestem a sziklás partfokon, hangtalanul melléléptem és a vállára tettem a kezem. Ő rám nézett: pillantása távoli tájakat idézett és a végtelen tengert. Sajnáltam őt, de önmagam is. Fájt látni, hogy romba dőlnek a felépített álmok, elhomályosul közös jövőnk, és semmivé foszlanak a forró éjszakák. De felé nem mutattam bánatot, erőt vettem magamon és a szemébe nézve mondtam neki, hogy útjára engedem, szabadon távozhat. Nem akart hinni nekem, így hát esküdnöm kellett, hogy semmiképp sem akadályozom meg, hogy elhajózzon a szigetemről.

Nehéz volt sok boldogságot kívánni, de akarata ellenére nem láncolhattam magamhoz tovább.

Szerettem, most is szeretem, de tudnom kellett elengedni.

Talán ő is sejtette, ha tudná mi minden vár még rá, mielőtt végleg hazatér, akkor maradna, s az idők végezetéig élne mellettem.

Az éjszakánk felszabadultabb volt és szenvedélyesebb, mint bármikor azelőtt.

Másnap korán reggel a sziget legmagasabb fáihoz vezettem, szerszámokat adtam neki és hagytam, hogy megépítse a hajót, ami beteljesíti a végzetünket.

Négy nap telt el és indulásra készen állt. Ételt, italt adtam neki, majd elmagyaráztam a csillagok járását.

Mélységes nyugalommal és búval köszöntött ránk az utolsó este. Szó nélkül heveredett le mellém. Mennyi éjszaka volt már mögöttünk, és lám most eljött az utolsó is.

Csókja perzselt, teste lángolt, az érintése égetett, miközben szemében bánat csillogott, de a remény is. Szorosan ölelt, mintha most ő nem akarna elengedni. Én pedig utána még sokáig feküdtem hatalmas, erős testén, érezve, ahogy alattam ver a szíve.

Szerencsére nem látta a könnyeim, amit a pillanat fájdalma hullatott velem, legalábbis úgy hiszem.

Reggel indult. Megcsókolt, mielőtt hajóra szállt, és még egyszer visszaintett búcsúzóul.

Felmentem a legmagasabb szirtre és sokáig néztem utána. Még akkor is ott álltam, amikor már aprócska pont sem volt a kéklőn derengő láthatáron.

Gyakran kimegyek oda azóta is, pedig sok idő eltelt már, és várom, hogy visszatér. Vissza kell, hogy térjen. Mert nem múlhatott el benne sem nyomtalanul ez a hét év.

Ha becsukom a szemem, és hallgatom, ahogy a hullámok a sziklának verődnek, lassan elmosódik ez a monoton csobbanás, én pedig kusza-gyors szívdobbanásokat hallok helyettük. Épp olyanokat, mint azé a férfié, akit szerettem, és akit Odüsszeusznak hívtak.

  

(2005. május 19-26.)