Az egyes vágánynál vártalak.
A vonatok beérve az állomásra nyikorogtak.
Egy általános üdvözléssel kinyitották az összes ajtót.
Ezer ember áramlott a peronon, mint megannyi zavaros
folyó körülöttem. Körülöttem, aki mozdulatlanul álltam
a délután utolsó napsugarában
várva, hogy meglássalak, hogy észrevegyem a mozdulatot, a szempillák rezdülését,
a döntő jelet, amely egy szerelem történetét gombolyította le.
És a kiábrándulásét.
Később az étteremben te kezet mostál; kiöblítetted a szád. Én nem.
Még halántékod októberi verítékével akartalak megérinteni,
a könyv szagával, amit épp olvastál, otthonod tiszta levegőjével.
Csókolni akartalak, és újra felfedezni szádon az este minden zamatát:
a szomorú mondatokat a hideg padon, nevetésünket az üres utcán.
Nyáladban akartam megtalálni azoknak a dolgoknak a visszhangját is,
amelyeket nem tudtál elmondani nekem. A vacsora ízét ajkaidon,
és a rúzsomét.
(Fordította: Erdős Olga)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése