Van egy ház, az álmok és a remények ösvény-emléke vezet felé. Az utat óriás juharfák szegélyezik, lomb-karjaikat a magasban fonják össze.
A ház verandás, hófehér, hatalmas ablakokkal.
A teraszra behatol a Nap, egy fénynyaláb simítja végig az arcom, s én ott állok az öröknek tűnő ragyogásban.
Gondolataim elkalandoznak. A múlt illatait érzem az orromban, ahogy lehunyom a szemem. Frissen sült fahéjas-almás sütemény a konyha asztalon. Korhadt faágak a közeli vízparton. Anya hálóingje, amikor vasárnap reggel mellébújok az ágyba.
Elmosolyodom. Látom magam 3 éves copfos kislányként virágot szedni a kiskosárba. Margarétát, százszorszépet és kék nefelejcset. Méhek döngicsélnek körülöttem, majd feltűnik egy sárga lepke.
Aztán másik kép villan be. Pár évvel később hintában ülök, még kellemes nyári este van, de már sötét felhők tornyosulnak. Hirtelen feltámad a szél, fokokat hűl a levegő. Libabőrös leszek, de nem hagyom abba a hintázást. Messziről, mintha hordókat görgetnének, majd a vihar első villáma is átcikázik az égen. Egyre jobban jönnek fel a szürke és sötétkék minden árnyalatában pompázó felhők, majd nagy cseppekkel megered az eső.
Már a verandáról csodálom a természet erejét, és olykor kiráz a hideg, ahogy a szél a bőrömhöz ér, néha egy kis vízpermetet is hozva magával.
Ismét átjár a borzongás, de már egészen más miatt. Hajnal van, egymáshoz simulva alszunk, amikor az álom, de azért félig mégis ébren a másik oldalamra fordít. Most háttal fekszem neki, ölébe fészkelem magam, és ő, még bódultan attól, hogy felkeltettem mozdulatommal, gyengéden a nyakamba csókol.
Észre se veszem, hogy lemegy a Nap. Egyedül állok a liláskék árnyakat sóhajtó szobában, emlékekkel telve, boldogan.
Elindulok hát, magam mögött hagyva a házat. A távolból még hallom, ahogy a szél nyikorogva csapkodja utánam a kertkaput.
(2004. 06. 21.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése